Egy előadás színpadra állítása kezdettől a premierig – külső szemmel belesni a folyamatba

Színházi blogunkon már számos pillanatot megmutattunk, melyek egy előadás próbafolyamatának egyes részleteit mutatják be. Most arról írok, milyen is volt külső szemlélőként végigkövetni legutóbbi két előadásunkat a legelső lépéstől a premier napjáig.

Októbertől dolgozom a Miskolci Nemzeti Színház falai között, viszonylag frissek az itt szerzett élményeim. A blog elindulásának is köszönhetem, hogy nap mint nap ténylegesen beleshetek a függöny mögé és megláthatom, milyen műveletek mennek végbe egy előadás színpadra állításáig.

Amikor legelőször leültek az olvasópróbán a színészek, persze, már elindult egy kép a fejemben, hogyan is nézhet ez majd ki a színpadon, jelmezzel, díszlettel, de természetesen a folyamat ezen szakaszánál még nagyon sok a kérdőjel, a változtatás lehetősége. Ami meg is történik: szövegben, jelmezben, arcjátékban, színpadi mozgásban. Megesett, hogy amikor bementem egy későbbi próbára, szövegrészek teljesen eltűntek, vagy újraírták azokat, a jelenet teljesen más hangulatot kapott, és ez benne a csodálatos: részletről-részletre születik meg az előadás, összeállnak, mint a puzzle darabkái, minden a helyére kerül.

Még egy kis titok a színházból: az épületben mindenhol szól a hívó, tehát a színház minden dolgozója hallja, amikor az ügyelők bemondják, mikor kezdődik és fejeződik be egy próba, milyen kellék szükséges a színpadra, kinek hol kell lennie. Ebből mi is érzékeljük, hogy állnak a próbafolyamattal, kell-e tovább maradni és finomítani valamin, vagy elég a délelőtti után az esti próbán folytatni. A műhelyfolyosón végigsétálva már megpillanthatok egy-két elemet, melyek a tervelfogadásról ismerősek, a táncosokon el-elcsípem a Palotás ruhájuk részleteit, amit a Hunyadiban fognak viselni, zenejavító próba és beéneklés hangjait halljuk az épületben, megcsillan egy sárkány jelmez...

A premier napjához közelítve érezhető némi feszültség, de ez természetes, és inkább várakozással, mint bosszúsággal teli.

Látni a színpadon azt a monumentális díszletet, amely a Hunyadi alapját adja, nem mindennapi érzés. A tervelfogadás alkalmával már a miniatűr változata is megnyerő volt, de Slárku Anett díszletterve színpadra állítva, teljes valójában egyszerűen lélegzetelállító. A jelmezek illeszkednek a díszlethez, az pedig az opera hangulatához, az ármánykodást valóban sikerült megjeleníteni zeneileg és látványban is.

Miskolciként nézni egy miskolci mítoszt, melyet egy avasi pincében játszanak el a Játékszínben, egészen elképesztő. Nemcsak kedves a szívnek, miskolci lévén megkacagtatnak a tipikusan a városra vonatkozó elbeszélések, megérintenek Mészöly Anna szavai, amikor arról beszél, miért szereti Miskolcot, és összeszorul a torkom, amikor Nádasy Erika karakterének történetét hallgatom.

Leírhatatlan élmény végigkövetni egy előadás megszületésének minden mozzanatát, én pedig ezentúl is igyekszem beszámolni a függöny mögött történő eseményekről.