Itt a helyem – máshol nem lehet

Az egészségügyi helyzet miatt a Miskolci Nemzeti Színházban is megállt egy picit az élet a függöny mögött. Próbálunk nem csüggedni, és készülünk a mihamarabbi visszatérésre. Ilyenkor merül fel a kérdés: lehet színház nélkül élni?

Hogyne, de minek? Teátrális kijelentés, persze, de mi másra számít a kedves olvasó egy színház sajtóosztályán dolgozó egyéntől? És egyébként is, miskolciként, azt hiszem, mindannyian átérzik most ezt a helyzetet. Nem tudom, van-e olyan város, ami ennyire szereti a színházát, mint Miskolc. Az eddigi évadban február végéig már tízezerrel többen voltak kíváncsiak előadásainkra, mint tavaly, és ezt nem tudjuk elégszer megköszönni.

A hivatalos bejelentés után – miszerint bezárják a kulturális intézményeket is a járvány terjedésének megelőzése végett – még be kellett szaladnom a színházba pár apróságot elintézni. Talán soha nem közelítettem még ilyen elkeseredetten a teátrum felé. Tudtam, hogy senki nem lesz ott, mégis, az a végtelenül szomorú, magányos csend soha nem üvöltött még ilyen hangosan.

A megszokott nyüzsgés, a reggeli kávéjukat kortyolgató színészek, táncosok vidám/álmos/lelkes beszélgetése, a portás, a műszaki kollégák vidám köszönése elmaradt, a próbatábla fájón mutatta a március 11-i próba-, és előadásrendet - melyeket aznap már nem játszhattunk. Túl melankolikus lennék? Higgyék el, nem túlzok. Egy olyan munkahely, ahol az emberek közösségként, családként tekintenek egymásra, amit munkának hívunk ugyan, legtöbbször mégsem érződik annak, ahol mindig történik valami, nagyon tud hiányozni, ha egyik percről a másikra elszakítanak tőle.

A Miskolci Nemzeti Színház társulata nem átlagos. Sokan vagyunk, sokfélék vagyunk, de ami talán a legfontosabb: együtt vagyunk – mindenben. Tudjuk azt is, hogy a leggyorsabban akkor „kaphatjuk vissza” szeretett teátrumunkat, ha most szépen letöltjük otthon ezt a kis kényszerpihenőt, hogy aztán százszoros energiával tudjunk ismét visszatérni a munkánkhoz, az életünkhöz.

Amikor az előző évek évadindító videóit néztem vissza, a szám egyik fele hatalmas mosolyra húzódott, de ugyanekkor a másik fele már görbült is lefelé. Hát, azt hiszem valami ilyesmit vált ki a színház (és annak hiánya) az emberből. Egyet viszont mindannyian tudunk, társulatként és miskolciként egyaránt: itt a helyem – máshol nem is lehetne.