„Próbálom folyamatosan meghaladni önmagam” – interjú Székely Krisztával

Művészi munkájának alapfeltétele a színészek és az alkotói stáb hatékony együttműködése, illetve a jelenünkről szóló kérdések előtérbe helyezése. Székely Krisztával beszélgettünk, aki a Miskolci Nemzeti Színházban állította színpadra Edward Albee emblematikus darabját, a Nem félünk a farkastólt.

Színházi munkáját balerinaként kezdte; a táncospálya elhagyása után két évig Laoszban, majd két évig Kínában élt. 2015-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a színházrendező szakot, azóta sorra nyeri a szakmai díjakat, előadásai mindig a figyelem középpontjában vannak. 

A táncos múlt és az Ázsiában töltött évek tapasztalatai mennyire érhetőek tetten a rendezéseidben? Mit adott hozzá mindez a látásmódodhoz?

Mondhatjuk, hogy színházban nőttem fel, hiszen 8-9 éves koromtól kezdve tíz évig éltem folyamatos terhelés alatt a gyerekszerepektől egészen a komoly feladatokig. Belém nevelődött ez a látásmód, a színházi élet. Ázsia volt az útkeresés, egyfajta kitérő. Színházba született ember vagyok, és ettől nem is távolodtam el. Jó esetben egy rendező személyisége és világlátása tükröződik a munkáján. Attól, hogy a színházi létezéshez szoktam már gyerekként, az alkotófolyamat lényegét, rendszerét és felelősségét zsigeri szinten érzem. Az Ázsiában töltött évek tapasztalatai szervesen hozzátartoznak a témákhoz, amik érdekelnek a színházban, a határok feszegetésének és átlépésének megélése pedig adott egyfajta bátorságot a munkámban is.

Négy éve végeztél rendezőként, azóta számos szakmai díjjal ismerték el a munkádat, legutóbb a legjobb rendezésért járó Színikritikus Díjat vehetted át. A szakma számára a neved garancia a sikerre. Így kezdeni egy pályát gondolom nagy felelősséggel jár...

Örömteli, de tényleg zavarba ejtő dolog. Jó lenne, ha ezek a díjak garanciát jelenthetnének arra, hogy a következő előadás is jó lesz, de hát nem rendezi meg helyettem az előadást semmilyen díj. Egy új rendezői generációhoz tartozom, és felelősségem van abban is, hogy ebben a generációban én hogyan szólalok meg és a közönség hogyan tud viszonyulni egy új formához, egy új színházi nyelvhez. Az is felelősség, hogy elvárásokkal közelítenek az emberhez, de ezt én édes teherként élem meg. Próbálom folyamatosan meghaladni önmagam, hiszen a színháznak erről is kell szólnia. Nem szabad összeroppanni ennek súlya alatt, hanem örülni kell a figyelemnek.

Mi az az újfajta színházi nyelv és forma, amit te képviselsz? Miről és hogyan akarsz beszélni az előadásaidban?

Erős irányvonal a munkáimban, hogy női főhős köré szerveződő történetekkel szeretek igazán foglalkozni. Hiszek a személyességben, hiszek abban, hogy akkor tud hiteles lenni egy rendező, ha saját magából fogalmaz. Én nőként egészen más hangsúllyal és nézőpontból igyekszem elmesélni ezeket a történeteket. Formai értelemben pedig az előadások ritmusában érhető talán tetten ez leginkább. Igyekszem a tempót ahhoz igazítani, amit a mai felgyorsult világ már megkövetel. Egy lassabb, hömpölygőbb előadást ma már nehezen ül végig a néző. A színház jelen idejű dolog, nagyon kell kapcsolódni a közönséghez, az ő agyukhoz, ezért a dramaturgiában is újszerűségre, kortárs hangra törekszem.

A női főhősök, a férfi-nő kapcsolat, a párkapcsolatok őszintesége, őszintétlensége jelenik meg Edward Albee darabjában is. A Nem félünk a farkastól esetében milyen irányvonalon indultatok el?

Régóta szerettem volna már dolgozni ezzel a darabbal, de eddig még nem adódott rá lehetőség. Különleges dráma, nagyon népszerű és nagyon emblematikus darabja a modern drámairodalomnak. Abszurdba hajló történet egy éjszakáról, ahol egy idősebb és egy fiatalabb házaspár tetemes mennyiségű alkohol hatására belekerül az emberi játszmák, az elfojtás érzelmi- és erőspiráljába. Én egyfajta példázatként tekintek erre a történetre, mert - erősen felnagyítva - a saját életünkben is tetten érhető játszmákról mesél. Egy bergmani kegyetlenséggel előállított megfigyelőállást szeretnék létrehozni, ahol a néző számára az emberi kapcsolódások sokfélesége mutatkozik meg. De hiszem, hogy a bántások és játszmák mögött mégis ott a szeretet, aminek vannak sötét és világos oldalai is.

Főként budapesti színházakban rendeztél eddig, Miskolcon ez az első munkád, vidéken pedig nem volt még prózai bemutatód. Mi hozott Miskolcra?

Régi vágyam volt, hogy vidéken is rendezhessek, az új környezet, az új színészek mindig plusz inspirációt jelentenek. Én Tiszaújvárosban éltem négyéves koromig, szóval van egyfajta helyi múltam. Éles emlékeim kevésbé vannak ebből az időszakból, de később sokat jártam vissza ahhoz a családhoz, akik vigyáztak rám, a környék tehát közel áll hozzám. Az elmúlt években pedig egy szuper színház alakult itt, amire igazán büszke lehet a város és a megye. Nagyon fontosnak és megtisztelőnek érzem, hogy a Miskolci Nemzeti Színház munkájába bekapcsolódhatok.

Állandó alkotótársad Szabó-Székely Ármin dramaturg, akivel közösen formáljátok át az eredeti drámákat. Általában erősen hozzányúltok a szövegekhez, hogy közelebb hozzátok a mához. Így volt ez a Nem félünk a farkastól esetében is?

Három dolog mentén dolgoztunk a szövegen. Az egyik a terjedelem, hiszen ma már a nappaliban zajló hosszú beszélgetés színházi helyzete nem olyan kuriózum, mint a '60-as években volt. Sokat húztunk a darabból, hogy befogadható legyen. Az Amerikához kötődő miliőt is próbáltuk leszedni a történetről, mert talán távolítaná a nézőktől azokat a problémákat, amikről beszélni akarunk. Általánosan igyekszünk megmutatni az emberi helyzeteket, érzéseket, hiszen nem az számít, hogy ki hol él, hanem az, hogy emberek vagyunk. A harmadik fontos változtatás pedig a történetmesélés mikéntje volt: snitteket látunk ebből a nagyon sűrű éjszakából, időugrásokkal tekintünk bele a négy ember között zajló történésekbe. Ez egy nagyon színészközpontú darab, az emberábrázolásokra koncentrálunk, a közönség pedig a saját bőrén tapasztalja majd, mit tud művelni négy színész játéka ebben a nagyon intim térben.

Mi az, amit az itteni munka, ez a próbafolyamat a te életedbe hozott?

Ebben a szakmában az a csodálatos, hogy minden egyes munka rengeteget ad neked. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a világirodalom legnagyobb műveit forgathatom, amelyeket hatalmas elmék írtak. Mi velük, az ő gondolataikkal töltünk időt, ami minden esetben az ember épülését szolgálja, mindig többet ért meg a világból, mint mielőtt elkezdett egy-egy művel foglalkozni. Másik emberként jön ki szellemileg, mint ahogy besétált. A miskolci munkában újszerű érzés volt például, hogy az alkotók itt nem szakadnak ezer felé, mint Budapesten, itt élünk a színház mellett, reggel átjövünk a próbára, dolgozunk, amíg bírunk, és ez olyan koncentráltságot, fókuszált miliőt ad a próbafolyamatnak, amivel eddig én még nem találkoztam, és bevallom, nagyon jól esik.