Rettegéssel teli imádat, nyers érzelmek, vad szenvedély – készül az Üvöltő szelek!
A Miskolci Balett előadásai sosem hagynak űrt vagy hiányérzetet az emberben. Amit viszont biztos, hogy magunkkal viszünk egy előadás után, az egy hatalmas érzelmi kavalkád, és csak annyit lehet mondani: még még még! Október 18-án a társulat ismét magával ragadó utazásra hívja a közönséget, ezúttal Emily Brontë méltán híres történetével.
Akik olvasták az angol írónő művét, pontosan tudják, mekkora érzelmi hullámokat élhetünk át, ha kézbe vesszük az Üvöltő szeleket. Gyűlöljük és szeretjük a szereplőket, azonosulunk velük, majd a következő pillanatban azt kívánjuk, hogy sose kerüljünk olyan helyzetbe, mint ők...a végén pedig Heathcliff-el együtt sóhajtunk fel és fújjuk ki azt az utolsó nagy levegőt.
Egy héttel a premier előtt meglátogattam a táncművészek próbáját, és előzetesen csak annyit tudok mondani: már a próbateremben is izzik a levegő, tisztán érződik az a nyers, vad szenvedély, ami az Üvöltő szeleket egyedülállóvá teszi.
Emily Brontë gótikus, már-már horrorisztikusba hajló regénye talán az irodalomtörténet legszenvedélyesebb kapcsolatát mutatja be, a Miskolci Balett táncosai pedig szavak nélkül is tökéletesen, ha nem még jobban át tudják adni azokat a nyers érzelmeket, melyeket az írónő papírra vetett.
Kovalszki Boglárka az erős akaratú, szenvedélyekkel teli, érzelmeiben csapongó Catherine Earnshaw-t alakítja (később pedig a fiatal Cathy Lintont, Catherine és Edgar lányát). A test és az arc játéka most is összhangot alkot, a táncművész kiválóan lavíroz a lelki állapotok között, melyek szinte szempillantás alatt változnak. Az egész társulat mély átéléssel formálja meg a rájuk osztott szerepeket – ha a próbán ennyire a darab hatása alá kerültem, nem is merek belegondolni, milyen lesz, ha színpadon látjuk Kozma Attila látványterveit, Juhász Katalin monumentális díszletével és Bozóki Mara jelmezeivel együtt.
„Nagy fájdalmaim az életben Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa tovább élnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének. Linton iránti szerelmem olyan, mint a fa lombja. Az idő, tudom jól, meg fogja változtatni, amint a tél is megváltoztatja a fákat. Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint a sziklakéreg a föld alatt; kevés látható örömet nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok! (...) Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem.” – Amikor ezt az idézetet olvasom, akkor mindig arra gondolok, mennyire hihetetlen és csodálatos, hogy úgy lehet szeretni valakit, mint ahogy ő szereti Heathcliff-et. Úgy szereti őt, ahogy van és ez gyönyörű – mondja Kovalszki Boglárka.
Heathcliff-et gyűlölni és szeretni csak egyszerre lehet. Ahogyan Catherine-ben is egy rettegéssel teli imádat van a férfi iránt, úgy viszonyulunk mi is ehhez az ambivalens szereplőhöz. Nem tudom, pozitív tulajdonságnak tekinthetjük-e, de Heahtcliff szerepére születni kell. Dávid Patrik ellentmondást nem tűrve teszi magáévá a karaktert, a legapróbb szájrándítástól kezdve, az erőteljes és agresszív mozdulatokig, minden mozzanata Heathcliff nevével van fémjelezve. A kemény és gyűlölettel teli pillantása elé pedig csak remélni tudom, hogy sosem kerülök majd.
„Azt mondottad, megöltelek: hát kísérts engem! Az áldozatok kísértik gyilkosaikat, úgy hiszem! Tudom, hogy némely lelkek itt bolyonganak a földön. Légy mindig velem... mindegy, milyen alakban... tégy őrültté! De ne hagyj egyedül.” – Ez az idézet fogott meg leginkább. Tökéletesen tükrözi, hogy Heathcliff beteges módon függ Catherine-től, nélküle nem találja az értelmet az életben, a hiányába pedig annyira beleőrül, hogy a nő halála után is látni véli őt, szellem képében – meséli Dávid Patrik.
A nyomasztó atmoszférát nem csak a díszlet biztosítja, zene és effektek terén is félelmetes összeállítást kapunk. Amikor nem éppen az (ál)menny dörgése zengi be a teret, a zene akkor is bennünk hagyja a vihar érzetét; különlegesség, hogy táncművészünk, Guido Di Vona szerezte a darab jelentős részének zenéjét. Ahogyan Brontë művében (aki egyébként maga is megjelenik a Miskolci Balett táncjátékában), az egész darabon végigvonul Szelesdomb hangulata, és még ha a történetből adódóan nyomasztónak is érezzük, akkor is csak annyit tudunk mondani: hagy nézzem meg még egyszer (és még egyszer és még egyszer és...)